A Tündérkapu előtt

                

Amikor felmentünk a Tündérlépcsőkön a Tündérkert Kapujához, és bekopogunk az Ajtón, a Tündérkapus megkérdezte:
- Hát ti mit akartok itt?
- Be akarunk menni! - feleltük neki.
- Miért akartok bejönni?
- Mert betakart a világ és nem kapunk levegőt.
- És gondoljátok, hogy itt bent jobb lesz?
- Tudjuk, hogy jobb lesz!
- Ej, Ej! Honnan vagytok ilyen biztosak a dolgotokban?! Hisz még sosem jártatok a Kertben.
- Nem jártunk, de a mesékben azt olvastuk, hogy a Tündérkertben minden szép és jó. A Kertben tündérek laknak és a virágok örökké nyílnak.
- A mesék azok csak mesék! Némelyik csak kitaláció. Hátha ez is csak egy mese a sok közül.
- Nem! Ez nem olyan mese! Ez valóság! Azért jöttünk ide!
- Ej, Ej! Honnan tudjátok, hogy ez valóság?
- Mert vannak valóságos mesék is.
- Valóságos... mesék?... Furcsa... De igazatok van! - adta be a derekát a Kapus. - A Tündérkert valóság, a Kapu is valóság, a szép is valóság. Gyertek hát be, és éljetek!
A Kapu kinyílt és mi beléptünk a Kertbe, ahol megáll az idő, megáll a lépés, megáll a mozdulat, mert ott bent minden örök. Tettünk néhány lépést, mire az előbbi Tündérhang újra faggatózni kezdett.
- Na, ilyennek gondoltátok a Kertet?
- Nem! - feleltük egyszerre.
- Nem-e?! - kiáltott fel a Kapus csodálkozva. - Aztán milyennek gondoltátok?
- A mesékben sok mindent leírtak a Kertről. Még képeket is tettek a történetek mellé. Kitalált képeket, mindenféle képeket, ki hogyan képzelte a Tündérkertet, kinek milyen volt a saját Kertje. Volt, aki regényesen írt a Kertről, volt, aki tudományosan. De azok csak szavak voltak, mondatok és mozdulatlan, halott képek. Ez pedig itt a valóság, amely mellett a szavak elenyésznek, a mondatok lényeggé szelidűlnek, a képek életre kelnek, mint ahogy minden és mindenki él, aki a Kertben talál otthont. A Tündérkert valóságos és örök! Végtelenül több, mint a mesék, a legendák, az elemzések. Végtelenül több és jobb, mint a világ!
- Aha... - dünnyögte a Tündérkapus.
- Jó, hogy beengedtél minket. Köszönjük! Ha vissza kellett volna fordulnunk, útközben meghalunk.
- Igen, tudom... - felelte elgondolkozva a Kapus. - Már akkor is tudtam rólatok, amikor a világban voltatok, s akkor is, amikor elhatároztátok, hogy eljöttök hozzám. Láttam a lépéseiteket a Tündérlépcsőkön, hallottam szívetek egyre szaporább dobogását, s tudtam, szívetek hangja nem az út fáradalmaitól erősödött fel, hanem a várakozás izgalmától. Láttalak benneteket megpihenni a fák alatt, majd tovább menni végső erőtökkel, hitetekkel és bizalmatokkal, hogy itt Életre leltek. És akkor is láttalak benneteket, amikor megálltatok a Kapu előtt, mert nekem az anyag nem akadály, a Kapu és a falak nem határok, mint ahogy nektek sem lesznek azok.
Most menjetek a Csend-sarokba és pihenjetek. S amikor úgy érzitek, mindent elmondtatok egymásnak, gyertek vissza a Tündérek közé, mert akkor már ti is egy lesztek közülük, látással, varázserővel, szeretettel és bölcsességgel eltelve. S akkor tüzet is gyújthattok a lelketekkel és elmehettek ki a világba, idevezetni azokat, akik vággyák, de nem lelik az utat felénk. És ha visszatérve a fájdalmak szürke völgyéből erőtlennek érzitek magatokat, újra vár a Csend-sarok, a röpke madarak és a bűvös Pad, amely pihentet, átalakít és új élettel tölti meg lelketeket.
Menjetek, hát és éljetek!
És mi kéz a kézben elindultunk a Csend-sarok felé.